Epilógus

This is the end..

Sziasztok Drága Olvasók !

Attól tartok elérkezett a búcsú ideje itt is. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és, hogy olvastátok ezt a blogot. Eléggé a szívemhez nőtt, így kicsit nehéz abbahagyni, de ahogy az összes eddiginél írtam, nem szeretném ha ellaposodna. Remélem tetszett, és még egyszer köszönök mindent !

Puszi. xx

Érezted már valaha, hogy a jó döntés talán a rossz döntés? Hogy a helyesnek hitt cselekedet talán katasztrófához vezet? Érezted már, hogy minden a helyén lenne, minden a legnagyobb rendben lenne, ha te nem lennél.. Ha nem szennyeznéd a törékeny világot már csak a puszta jelenléteddel, ha nem kéne minden nap tükörbe nézned azzal a tudattal, hogy egy két lábon járó katasztrófa vagy. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha te nem lennél. A szüleid.. Ha még élnek, nem szégyenkeznének az ostoba cselekedeteid miatt, a barátaid nem fordítanak hátat, a tudattal, hogy megőrültél, az emberek nem néznének rád egyszerre lekezelő és szánalommal teli szemekkel, mert az arcod ott virít az újságban. Vajon milyen lehet az, amikor minden rendben van? Gyerekként úgy képzeltem el, hogy csak fekszek a zöld réten, és nézem a felettem magasuló kék eget, közben azon gondolkodva egy-egy felhő épp milyen alakot ölt, de idősebbként az ember kénytelen elhessegetni a bárányfelhőket és elfogadni a sötét, komor fajtát. Ez alatt nem azt értem, amikor kidobnak valakit, mert már nem kell, hanem azt, amikor végig kell ülnie annak az embernek a tárgyalását, akit talán mindennél jobban szeret, de ha ez még nem lenne elég, még tanúskodnia is kell ellene. Hogy képes a szemébe nézni? Ugyan.. Arra ki lenne képes? Ha valaha azt hittem, ez megbékélést, nyugalmat adhat majd, hát tévedtem, sokkal inkább bűntudatot és szörnyű fájdalmat kaptam. Elvégre van az a mondás.. Mindenki azt kapja amit érdemel.

- Jól vagy? Nem muszáj itt lennünk.

- Itt akarok lenni.- hangom határozott volt, le sem vettem tekintetemet a nagy fekete kapuról. A szívem minden egyes perc után gyorsabban kezdett verni, mintha tudná, hogy hamarosan bekövetkezik az, aminek be kell. Három év hosszú idő, sőt, rengeteg idő, az ember változik, a hely változik, minden változik, csupán az érzések nem. De vajon ő is így van ezzel? Vajon ő megváltozott odabent? A korlátnak támaszkodtam, tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, nem akartam túl közel menni, mert fogalmam sem volt hogy reagálna, ha meglátna, elvégre én miattam ült a rács mögött. Lemondtam arról, hogy megtudjam ki miatt kellett ezt tennie, lemondtam a kutatásaimról, a kereséseimről, hiszen szinte beleőrültem. Lezárást kerestem? Megkaptam.

- Mi lesz ha észrevesz és idejön?

- Fogd be Ethan.- egy pillanatra sem vettem le tekintetemet az épületről.- Reménykedjünk benne, hogy nem vesz észre.- épp nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő, amikor az ajtó kinyílt és megjelent rendőri kíséret mellett. Megragadtam Ethan karját és bár nem éreztem semmit, tudtam, hogy teljes erőmből szorítom idegességemben. Pontosan abban a ruhában jött ki, amit akkor viselt mikor feladtam. Haja megnőtt az évek során, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Szívem mintha kitörni készült volna mellkasomból, úgy éreztem hamarosan elájulok. Csak néztem, szemeimet pedig szép lassan könnyek lepték el. Tudtam, hogy itt az idő, el kell mennünk mert már nem fogják sokáig lekötni Steve és a társai. Ellöktem magam a korláttól, ezzel is jelezve, hogy inkább menjünk.

- Beszélned kell majd vele.

- Nem, nem kell.- hangom lemondó volt, még egyszer hátrapillantottam, hogy lássam arcát, majd már el is tűntünk onnan. Ezután elutazhat, új életet kezdhet, ahol én nem bántom. Találni fog valakit, aki annyira boldoggá teszi, annyira fogja szeretni, ahogy én nem tudtam kimutatni, mert annyira, amennyire én szeretem, még ennyi idő után is, senki sem fogja.. Fájdalom kísérte végig az éveket, és most fájdalom kísért végig az utcákon. Nem fog elmúlni, hiszen tönkretettem egy életet, de valahol legbelül az vigasztal; ő is ezt tette.

26. fejezet

I'm so sorry..

Torkom elszorult, a sírás kerülgetett és az összeomlás szélén voltam. Kezei szorosan öleltek, mintha egy része már sejtené, hogy ez nem fog sokáig tartani, de vajon azt is tudja, hogy közel van a vég? Vajon tudja mi fog következni hamarosan? Készen áll rá? Na és én, készen állok rá? Elveszíteni azt, aki mellett nem féltem önmagam lenni, aki megtanított a feltétlen szeretetre, aki úgy szeretett, mint talán eddig még senki sem tudott. De nem tehettem mást, meg kellett hoznom ezt a lépést, a bűntudat szépen lassan elkezdett felemészteni belülről az elmúlt hetekben. A ház olyan csöndes volt, anya és Ric ugyanis elutaztak, kellett nekik egy kis idő, nem is csodálnám, ha nem jönnének vissza. A csend, a némaság, ami körülvett szinte már fojtogatott. A nap sugarai szépen lassan kúsztak be a redőny apró résein, tudtam, hogy lassan itt az idő, meg kell tennem. Kezembe vettem a telefonomat és gyorsan begépeltem azt a néhány szót, majd elküldtem Ethannek az üzenetet.

- Mit csinálsz?- rekedtes hangja megijesztett, kis híján eldobtam a készüléket. Behunytam szemem, majd mély levegőt vettem, próbáltam nyugalmat erőltetni magamon, hiszen tudtam, hogy alig néhány perc múlva mindennek vége lesz, és a világom, újra apró szilánkokra fog törni.

- Csak megnéztem az időt.- felé fordultam, majd mosolyt próbáltam erőltetni. Végigsimítottam arcán, de bár ne tettem volna, szemeimet könnyek lepték el.

- Mi a baj?- fejemet ráztam, próbáltam kitalálni valami elfogadható magyarázatot, de semmi ésszerű nem jutott eszembe, így inkább meg sem szólaltam. A földszintről néhány pillanat múlva hangos dörömbölés hallatszott, a fájdalom, átvette az uralmat testem felett.

- Sajnálom..- hangom halk volt, képtelen voltam megszólalni.

- Mit tettél?- össze volt zavarodva, de minden érzés, ami abban a pillanatban benne volt.. Tisztán láttam rajta. Egy perc töredéke volt az egész, több rendőr árasztotta el a szobámat. Kiabáltak, a fegyverüket Zaynre szegezték, aki próbált magyarázatot kérni. A falnak dőltem, kezemet számra tapasztva próbáltam elfojtani sírásomat, míg Zayn megvető és egyben fájdalommal teli szemekkel meredt rám. Bilincsben vitték ki a szobámból, csak néztem magam elé, fel sem fogtam mit tettem egészen addig a pillanatig. Steve lépett oda hozzám, majd magához vont, de hiába, mint ha egy szobor lettem volna, meg sem mozdultam.

- Bántott téged?- a fejemet ráztam. Zayn? Hogy képes lenne bántani engem? Soha. Én mégis elárultam. Annak ellenére, hogy azt mondtam neki, soha sem fogom hagyni, hogy kitudódjon az igazság, most elárultam és tönkre tettem mindent, amit ketten építettünk fel.- Helyesen cselekedtél.- azzal már ott is hagyott. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyamra, ahol alig egy órája még Zayn karjai között feküdtem. Tudtam mi következik ezután.. Felhívják az anyámat, nekem pedig be kell mennem tanúskodni, és oda kell adnom minden bizonyítékot, amit az elmúlt időszakban gyűjtöttem. Csak egy kérdés volt a fejemben.. Hogy az apám most büszke lenne rám, vagy egy szörnyetegnek tartana, amiért ezt tettem? A helyzet az, hogy ő nincs itt velem, és fogalmam sincs mit mondana, vagy akarna ha itt lenne, szóval teljesen mindegy. A felé érzett bűntudatom enyhült, azonban jött a másik, ami erősebb volt. Magamnak kellett feltennem és megválaszolnom a kérdést.. Vajon tényleg helyesen cselekedtem?

Az emlékek szökőárként törtek fel bennem, a külvilág zajai tompulni kezdtek, érzéseim felerősödtek. Hagytam, elmém had élje át újra a vele eltöltött időt, hiszen már több ilyenre nem fog sor kerülni. Nem akartam gyengének tűnni, mégis úgy éreztem ez kell, ahhoz, hogy miután kilépek az ajtón az emberek elhiggyék; jól vagyok. Talán ezzel nem csak az ő-, de a saját életemet is tönkre tettem. A lány, aki elárulta azt az embert, akit szeretett, csakhogy megóvja apja emlékét. Már látom is magam előtt ezeket a képeket, de valahol legbelül.. Mélyen legbelül eltudtam nyomni az ilyenfajta gondolataimat, sosem érdekelt igazán ki mit gondol rólam. Vagy csak ezt is elfojtottam.. Mihez kezdek most? Az emberek kérdezősködni fognak, zaklatni.

- Be kell jönnöd velem.- Ethan állt az ajtóban. Aprót bólintottam, majd felvettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe és már úton is voltunk. Nem beszéltünk, ő vezetett, én pedig elmerültem a gondolataimba. A rendőrségen túl sok volt az ismerős arc, mindenki felém emelte kíváncsi tekintetét, volt aki odajött, csakhogy megöleljen. Nem mondott semmit, csak karjai közé zárt és már ment is tovább. De erre is volt szükségem, hogy ne kérdezősködjenek.. Legalább addig ne, amíg be nem érek a kis helységbe, ahol mindenre fény derül.. Bárcsak ez történt volna.. Mikor beléptem az ajtón Ő ült az asztal másik oldalán, felnéztem a barátomra, aki megsimogatta vállamat, majd apja mellett hagyott kettesben a fiúval. Még csak rám sem nézett, amit meg tudtam érteni. Nem tudtam mit tegyek, nem akartam vele beszélni.. Még nem. Kezeimet összefontam mellkasom előtt, majd erőt vettem magamon és leültem vele szembe. A bilincsel babrált, ami csuklóit ölelte, de láttam a fájdalmat szemeiben. Nem tudtam mit mondhattam volna, egy "sajnálom" nem oldott volna meg semmit sem.

- Nem ezt akartam.- hangom szinte csak suttogás volt, próbáltam megérinteni kezét, de elhúzta ujjaim elől.- Próbáltam nem gondolni az egészre.. De képtelen voltam.- már én is csak az asztalt néztem, ami elválasztott minket egymástól.- Tudom, hogy semmit sem jelent, de sajnálom..

- Sajnálod?- rám emelte barna tekintetét, szemeiben egyszerre volt jelen a fájdalom és a düh.- Elárultál, annak ellenére, hogy tudtad mit érzek irántad..- arcomon könnyek gördültek végig, kést szúrt a szívembe szavaival, de meg is érdemeltem.- Annak ellenére, amin keresztül mentünk.. Segítettem neked!- összerezzentem mikor az asztalra csapott.

- Tudom..

- Tudod?!- felnevetett, de inkább csak szánalomból tette.- Olyan közel voltunk, te pedig feladod? Feladsz?! Te is tudod, hogy nem tehettem mást!- összeszorítottam szemeimet.- De tudod mit? Nem rád haragszom, hanem arra, aki minden mögött áll.. Aki ezt tette veled.. Talán jobb is így.. Hogy feladod.. Remélem boldog leszel.- szavaiból ömlött a keserűség.

Néhány pillanat múlva Ethan nyitott be, majd karomnál fogva húzott fel és vezetett ki a helységből.

Nem így akartam véget venni az egésznek, de már belefáradtam. Nem akartam, hogy bárki megsérüljön, most mégis több ember szenved. Egy részem megbánta döntésemet, mégsem mehettem már vissza az időbe.

25. fejezet

I don't wanna play this game, no more..

- Jól vagy?- hátulról öleltem meg, miközben ő az erkélyemen támaszkodva nézte ahogy a nap sugarai lassan eltűnnek a horizontról. Fejemet hátának döntöttem és behunytam szemem, hagytam, hogy a kellemesen hűvös szellő simogassa bőrömet.

- A kérdés inkább az, hogy te jól vagy-e?- néhány pillanat múlva megfordult, én pedig elengedtem majd hátraléptem. Aprókat bólintottam és beléptem a szobámba.

- Nem akarok erről beszélni.- leültem az ágyamra, felhúztam egyik lábamat, amin fejemet támasztottam. Mikor elmeséltem neki mindent, azt hitte, hogy megbolondultam, ezért is hallgatott végig.. Habár, a mondandóm és a kis történetem végén is dilisnek hitt, de mikor jöttek a tárgyi bizonyítékok.. Nos, minden megváltozott, és újra hitt benne.. Bennem. Ahogy az elején is tette. Persze, ő ment volna a rendőrségre, megmutatni mindent, de mikor megtudta ki áll az egész ügy mögött.. Az erkélyre ment, gondolkodni, és onnantól kezdve a feszültség kettőnk között kezdett kialakulni. Ő feljelentést tenne Zayn ellen, és meg van győződve róla, hogy Mac is miatta halt meg, én azonban nem tálalnék ki, mert nincs meg a kirakós minden darabja, és különben is..- Mióta jelentjük fel azt, akit szeretünk?- gondolataim hangot öltöttek.

- Amióta megölik az apánkat.- áucs.

- Nem mehetek oda.. Nem adhatom fel.. És.. Nem az ő hibája volt.. Kényszerítették rá.

- Ez nem mentség, Hays..

- Egy gyerek volt!

- Szóval őt véded, ahelyett, hogy az apáddal tennéd.

- Ő meghalt!- a kelleténél kicsit indulatosabban vágtam hozzá a szavakat.

- Igen, mert a kis barátom megölte! Hát nem érted mire megy ki ez az egész? Végig erre játszott.. Amióta csak idejött..

- Nem..- idegesen túrtam hajamba. Ezt már megbeszéltük, és most nincs igaza Ethannek..

- Bevágódik nálad, így ha rájössz, a szeretet majd segít..

- Fejezd be!- meghökkenve nézett rám. Talán a hirtelen jött magas hangom, talán az idegességem késztette erre.- Azt hittem mellettem vagy, de ehelyett csak ellenem akarod fordítani azt, akit szeretek.- széttártam karjaimat.- Menj el, Ethan.. Kérlek..

- Szóval ezt gondolod rólam?- mondhatni gúnyos mosollyal az arcán, fejét rázva nézett el vállaim felett.

- Nem tudom mi történt köztünk, de nem hittem volna, hogy a testvérem.. Mert igen, az voltál.. Vagy.. Valaha is képes lesz ellenem fordulni.- nem nézett rám, de láttam arcán, hogy legszívesebben a legsúlyosabb dolgokat vágná a fejemhez. Inkább hátat fordítva sétált el előlem.

- Akkor már ketten vagyunk.- maga mögött hagyta a csendet, és az üresség érzetét, mégis egy részem úgy érezte, jól cselekedtem. A fiú, aki nemrég azt ígérte, nem hagyja, hogy megbolonduljak; feladta a harcot. A fiú, akiről azt hittem egész életemben, hogy a testvérem, egy másik anyától; most eldobott. A fiú, akiről azt hittem életem minden pillanatában mellettem áll majd és tart, hogy ne essek le a szakadék széléről; most elengedte karomat. De mi van ha igaza van? Hiszen megígértem magamnak, hogy ki derítem mi is történt valójában, és ha megtudom ki vette el tőlem az apámat, megfizet érte. Most azonban magam ellen beszélek, és a neki tett ígéretem ellen. Mély levegőt vettem, majd lementem a földszintre, egyenesen be a megfelelő szobába. Szorongás lett úrrá testemen, nehezebben lélegeztem és a gyomrom görcsbe rándult.

- Minden rendben, Kicsim? Sápadtnak tűnsz.- torkom kiszáradt, mégis próbáltam erőt venni magamon.

- Emlékszel, amikor álmaim voltak..? Amolyan látomások..?- hangom halk volt.- Mindig azt mondtad a képzeletem játszik velem a sokk miatt..- félve néztem fel rá.- Aztán rájöttem.. Hogy azok emlékek.

- Hays, ezt már megbeszéltük..

- Csak.. Hallgass meg, kérlek.- bizonytalanul léptem oda hozzá. Arca meggyötörtnek látszott, összetörtnek, szemei alatt sötét karikák díszelegtek, amiket nekem köszönhet és a plusz műszakjainak.- Tudom..- könnyek folytak végig arcomon. Szólásra nyitotta száját, de leintettem.- Tudom, hogy igaziak.- kerestem a szavakat, ő pedig küszködött.. Talán a bűntudattal?- És tudom, hogy tudod mi történt aznap.. Hogy nem szívroham volt.. Hogy aput me..

- Ne..- kezeit arcomra tette, majd karjai közé vont.- Ne gondolj erre, már nem tudjuk megváltoztatni a múltat.

- Tudom ki tette.. Tudom ki ölte meg, anyu.- hangom szinte csak suttogás volt.

- Nézd..- mélyen nézett szemembe. Tekintete könnyektől homályosult, régen láttam már ilyennek.- Ne tedd tönkre az életedet, mikor végre boldog vagy valaki mellett. Élj, Kicsim.

- De Ethan..

- Nem.. Most az egyszer magadra kell gondolnod, és nem másra. Csak most az egyszer.

- Te tudtad?

- Az apád nem mindig volt olyan, akinek te láttad. Nem akarta, hogy azt hidd nem jó ember, de melletted mindig az volt. Így ne hagyd, hogy most ő miatta válj mássá.

- Miért..?- ennyit tudtam kipréselni ajkaimon.

- Sosem akartam, hogy tudd az igazat.. Soha.

- Szeretett egyáltalán..? Zayn..? Vagy csak színjáték volt..?- szemeimből megállást nem tűrve folytak le a könnyek arcomon. Vonásai ellágyultak, mégis sajnálkozva nézett rám, majd karjai közé zárt. Ez is egyfajta válasz volt.

24. fejezet

You can count on me..

Egy hónap fogház, majd feltételes szabadlábra helyezés. Ohh, és heti kétszer pszichológushoz is kell járnom, ugyanis ezzel magyarázták azt, hogy betörtem a rendőrség rendszerébe. Micsoda kaland.. Talán életem leghosszabb idején vagyok túl, ennél még az apám halála utáni időszak is gyorsabban telt. Nem mondanám, hogy fairnek tartottam, vagy tartom az "ítéletet", de rosszabbul is kijöhettem volna az egészből. A srác, aki segített, a letartóztatásom utáni napon elhagyta a várost, és az országot, félt, hogy beköpöm, de ismerhetne már annyira, hogy tudja, nem vagyok egy spicli. Mikor az ember azt hinné többet már nem változhat, hát téved, mert mindig van idő a változásra. Mondjuk úgy, hogy elég elszántan és felvágott nyelvvel mentem be, és ennél csak rosszabb lettem. A tudat, hogy mindenki ellenem fordult- lehet, hogy nyomós indokkal- kicsit változtatott az álláspontomon, és az imént említett tulajdonságok csak fokozódtak.
- Én erre nem vagyok képes.- kezeim visszahulltak testem mellé.
- Dehogynem.. Tudom, hogy képes vagy rá, csak bízz magadban, ahogy én bízok benned.
- Ethan.. Ez hülyeség.. És ha elkapnak minket..? Ha börtönbe csuknak?
- Nem fognak, apu elintézi, és ne aggódj.. Nem hagyom, hogy oda kerülj. Én mindig itt leszek melletted.- felnéztem rá, arcomon mosoly jelent meg. Akkor döbbentem rá, hogy mi is az a barátság.- Régebben is ment, most is fog.
- Az más volt, akkor kisebbek voltunk és nem tudtuk mit csinálunk.
- Hayley Adams csak nem fél?- nevetni kezdett. Vállba bokszoltam, majd a kihívást elfogadva húztam végig a pink kiemelőt a járőr autó szélvédőjén, egy nagy vigyorgós fejet rajzolva. Visítva dobtam el a filcet és nevetve ugráltam. Ethan kiegészítette némi kékkel, csak hogy ő se maradjon ki a mókából , ezután nevetve, egymás kezét fogva szaladtunk a közeli fához. Elbújtunk a tövénél, és vártuk, hogy Steve hazajöjjön a boltból. A délutánjaim 99%-át Ethanéknél töltöttem, hiszen az anyám plusz műszakokat vállalt, hogy fizetni tudja a számlákat. Apu halála után örömmel voltam a barátommal és Steve tényleg az apámként viselkedett minden egyes alkalommal. Mindketten ugrottunk egyet mikor bekapcsolt az autó szirénája, majd néhány pillanat múlva megjelent előttünk Steve, bilinccsel a kezében.- Hayley volt.- a barátom ijedten mutatott rám, majd emelte fel kezeit. Először megszeppenve, majd határozottan álltam a barátom elé.
- Így igaz. Én voltam, Ethannek ehhez semmi köze. Ha börtönbe kell mennem, csak gyerünk, és ne aggódj Steve, ismerem a jogaimat.- kihúzva magam, büszkén hadartam a szavakat. 11 éves fejjel csak azt tudtam, hogy ki kell állnom a barátom mellett.
- Nem igaz.- Ethan maga mögé utasított.- Én voltam.
- Kék és rózsaszín?- felvonta szemöldökét, majd mindkettőnk kezén csattant a bilincs. A házba vezetett, ahol Clara már az uzsonnával várt minket. Nevetve szedte le rólunk a fém ékszert és parancsolta meg, hogy nem kelhetünk fel, amíg mindent meg nem eszünk.- Kis bűnözők vagytok.- Steve végigsimított arcomon.
- Apu? Hayley nem fog börtönbe menni soha.. Én majd kimagyarázom minden bajból, amit elkövet.
Az emlékek egyszerre okoztak nekem örömöt, és fájdalmat.

Úgy látszik a gyerek fogadalmak nem tartanak örökké, mivel Ethan nem tett semmit sem értem az elmúlt hónapokban, még csak nem is láttam egyszer sem. Azt hittem az akkor tett ígéretét be fogja tartani, és mindig mellettem lesz, de ez csak egy újabb pofára esés.
- Azt hittem a szíved jégből van mostanában.- felé kaptam tekintetemet, hanyagul dőlt neki az ajtófélfának, úgy tűnt, már egy ideje ott álldogált.
- Azt hittem elfelejtettél mostanában.- letöröltem könnyeimet és telefonomért nyúltam. A kijelzőn több nem fogadott hívás villogott, egyszerű mozdulattal hajítottam az ágy másik végére, ahol a lendülettől a földre gurult a készülék.- Szóval? Miért vagy itt? Jöttél leellenőrizni? Vagy megnézni hogy van az idegbeteg lány? Ohh, de az is lehet, hogy cs..
- Hogy megnézzem hogy vagy.- szavamba vágott, hangja nyugodt volt, aggasztóan nyugodt. Ezt a beszélgetést mindig is úgy képzeltem el, hogy kiabál velem, a fejemhez vág mindent, majd faképnél hagy.
- És..? Mire jutottál? Szerinted hogy vagyok?
- Összetörten.. Zavarodottan.. Ez nem az a lány, akit ismerek. Tudni szeretnéd mit gondolok?
- Csak tessék.
- Szerintem a kis nyomozgatásod a rögeszméddé vált, és beleőrültél. Képtelen voltál..- tartott egy kis szünetet, felvont szemöldökkel vártam a folytatást.- Képtelen vagy túltenni magad az apád halálán, mert ő volt a mindened.. Ezért is találsz ki olyanokat, hogy megölték.- felnevettem.
- Szóval kitaláltam, ha? És mi van a levelekkel, amiket te is láttál? A hívások..? A napló!- indulatosan pattantam fel és léptem elé.- Ezeket is én csináltam? Küldtem magamnak leveleket.. Elrejtettem dolgokat.. Felhívtam magam. Ez történt, igaz?!- kezeit karomra téve próbált megnyugtatni.. Több-kevesebb sikerrel.
- Nem azt mondom, hogy te voltál, csak.. Mi van, ha valaki szórakozott veled? Ha valaki pont azt akarta elérni, hogy ez történjen veled?
- Ethan.. Tudom ki ölte meg az apámat.- mélyen néztem szemeibe. Tekintetem fátyolos lett a könnyektől, amik ellepték, de mégis képes voltam határozott pillantást vetni rá.
- Hays.. Ne bántsd magad..
- Tudom ki küldte a leveleket! Már mindent tudok!- reménykedtem benne, hogy hinni fog nekem, valami mégis azt súgta, hogy csattanás lesz a vége.. Ismét.
- M..Miről beszélsz?
- Az igazság Ethan.. Tudom mi történt aznap.. Hogy ki segített rájönni..
- Akkor miért nem mentél a rendőrségre.
- É..Én..- nem tudtam mit mondani. Sóhaj hagyta el ajkát, majd a földet kezdte bámulni.- Nem az a lényeg ki tette..
- Mi ütött beléd? Ha mindez igaz, az embereknek tudnia kell róla.. Az anyukád!
- Őt nem érdekli..
- Hayley..
- Nem, Ethan, te ezt nem értheted.. Ez bonyolult, és.. És..- le-föl kezdtem járkálni előtte, nem néztem fel.- A lényeg az, hogy én tudom. De.. Az informátorom.. Hívhatom így?- kérdőn néztem rá.- Mindegy.. Aki segített.. Meghalt.. Valaki nem akarta, hogy még többet ártson.. Mi van ha ezzel nincs vége..?- elkapta karomat, ezzel megállított és kiragadott gondolataimból. Eddig ez nem jutott eszembe, amíg ültem csak annyi járt a fejemben, hogy hogy fordulhatott minden és mindenki ellenem.
- Be vagy gyógyszerezve?
- Mi? Nem..- megszeppenve néztem kék íriszeibe.- Mi van ha én vagyok a következő? Logikus, nem? Az apám.. Mac..
- Várj, ő küldte neked az üzeneteket?- nem méltattam válaszra.
- És most vagy én, vagy Zayn..
- Mi köze van ehhez Zaynnek?
- Ha?- megráztam a fejem. Túlságosan is mélyre ástam gondolataimban, így nem figyeltem oda sem arra, hogy miket beszélek, sem arra, hogy ő mit kérdez.
- Mi történt veled?
- Gondolom a bogyók hatni kezdtek..- megrántottam vállamat. Éreztem, ahogy az előbbi adrenalin löket szépen elhagyja testemet.- Ne haragudj..- hangom hirtelen sokkal halkabbá vált, szinte alig volt hallható.- Nem tudom m.. Sajnálom..
- Hays.. Ez nem a te hibád..- hangja lágy volt, szívemig hatolt.- Nem fogom hagyni, hogy meghülyülj, oké? Többé nem.- hirtelen úgy éreztem ismét bízhatok benne. Talán a hiánya miatt, talán mert úgy éreztem teljesen eltávolodtam magamtól, mert szükségem volt rá, hogy ismét az legyek, aki voltam.

23. fejezet

What am I gonna do..?

- Hayley! Gyertek le!- Zayn és én egymásra néztünk, anyu hangja idegesen csengett. Zayn szinte azonnal felpattant helyéről, de elkaptam karját és megállítottam. Nem beszéltem még neki arról amit megtudtam, nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Úgy éreztem jobb, ha nem tud róla, így nem lehet gyanús senkinek. Tudom, hogy nem ő tette.. Hiszen tudja mit jelentett nekem az a férfi.. Azonban úgy éreztem joga van tudni, de az ilyet mégis hogy közölhetné az ember?

- Beszélnünk kell.- mély levegőt vettem. Idegesen néztem fel ragyogó szemeibe.

- Hays!

- Előbb nézzük meg mit szeretne anyukád.- arcán mosoly jelent meg, majd egy puszit nyomott homlokomra. Sóhajtva bólintottam és siettem ki a szobából.

- Minden rendben?- kettesével szedtem a lépcsőfokokat, mikor leértem anyu és Ric mellett ismerős arcok álltak, köztük ott volt Steve is, és még néhány ismerős arc a rendőrségről. Minden szem rám szegeződött, éreztem, hogy valami nincs rendben, automatikusan a mögöttem álló fiú keze után kaptam. Nem vehetik el tőlem, még egyszer nem veszíthetem el.. Nem élném túl.- Steve..? Mi történt?- rá emeltem tekintetemet. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd hozzám lépett.

- Hayley Adams, letartóztatom amiért betört és adatokat lopott a rendőrség adatbázisából.- szavai visszhangot vertek a fejemben. Az agyam teljesen kikapcsolt, nem jutottam szóhoz csak néztem magam elé. Mindvégig azt hittem találtak valamit Zayn ellen, pedig csak miattam jöttek. Csuklóimat körül ölelte a fém ékszer. Nem mertem felnézni, a földet bámultam és követtem utasításaikat minden ellenállás nélkül.

- Tessék? Az ki van zárva Hayley nem képes ilyenre!- anya szavai kétségbeesetten csengtek. Több mondatot is szántak nekem, de jobbnak láttam hallgatni. És jogom volt hozzá.. Beültettek a rendőr autó hátsó ülésére, majd elhajtottunk onnan. Egész úton csak néztem kifelé, Steve mellettem ült, az első két ülésen pedig a kollégái foglaltak helyet. Láttam arcán, hogy nehezére esik ezt csinálnia, de muszáj volt, amiért egy percig sem hibáztattam. A rövid út után a rendőrségen egy helységbe vittek, négy fal vett körül a kis szobában. Csupán egy asztal volt bent, két székkel. Nagyon is jól tudtam hol vagyok. Vagy fél óráig egyedül ültem, csupán a csend vett körül, így mondhatni örültem mikor Steve belépett és leült velem szemben.

- Csak egy nevet kell mondanod Hays, és már mehetsz is haza.- nem néztem rá, a bilincsel babráltam, már amennyire tudtam.- Mondhatsz bármit, nem rögzítjük ezt a beszélgetést, és csak magunk vagyunk.- félve néztem fel rá.

- Sajnálom.- hangom eleinte halk volt, de ez nem tartott sokáig.- Nem gondoltam, hogy kiderül. Csak tudni szerettem volna..- elhallgattam.- Valamit.

- Hayley, tudjuk, hogy nem lettél volna képes ilyenre egyedül.- félre pillantottam.- Csak mond ki a nevét.
- Én csináltam.- reméltem ezzel végre lezárhatjuk ezt a beszélgetést. Szó nélkül kelt fel az asztaltól, kissé fellélegeztem.
- Tudom, hogy nem te voltál. Ismerlek, Hays. Amanda és Ric már intézik neked az ügyvédet. de nagyon szépen kérlek had ne kelljen idejönnie. Csak gondolkozz a következményeken.- azzal már ott is hagyott. Fejemet a hideg asztalra döntöttem és behunytam szememet, ezzel remélve valami aprócska jelet, ami megmutatja a helyes irányt. Egy valamiben voltam csupán biztos.. Hogy nem vagyok spicli. Úgy éreztem a világ ellenem van, és valamilyen szinten csalódást okoztam azoknak, akiket szeretek.
- Mit tettél megint?- felkaptam fejemet, kék szemei csillogtak, arcán mosoly jelent meg. Akaratom ellenére is szám felfelé görbült. Mikor leült velem szembe már komoly tekintettel nézett rám. Nem akartam végighallgatni ahogy ő is kioktat, főleg azután nem, hogy több hete eltűnt a Földről.
- Ha azért jöttél, hogy kioktass, vagy megmond mit tegyek és mi a jó nekem, húzz egy sorszámot.. Majd valamikor szólítalak.
- Megváltoztál.. És most nem csak a külsődre gondolok.. Mindig is az a lázadó típus voltál, de most..
- Nem voltál itt, hogy emlékeztess a határokra.- megrántottam vállamat. Kifejezéstelen arccal, mondhatni bámultuk egymást, de legszívesebben üvöltöttem volna, amiért úgy viselkedik velem mint egy ügyvéd. Nem akartam, hogy Ethan így viselkedjen, azt akartam, hogy közölje minden rendben lesz és támogat, nem számít mi lesz ennek a vége..
- Ha mondasz egy nevet.. Figyelembe veszik..
- Igen? Sokra mennék vele.. Nem most először ülök itt, vagy elfelejtetted? Nekem már nem jár a "ez az első rendőrségi ügyed" kedvezmény. Emlékszel, amikor adatokat loptunk az egyik itteni gépről? Elvittem helyetted, hogy ne rúgják ki az apádat.. Vagy amikor lehallgattuk a mobilját és lebuktunk? Soroljam még az ügyeimet?
- De ha mondanál egy nevet.. Többet nem történne ilyen..
- Hidd el.. Nem fog, ő nem akart belemenni.. Szóval én tettem.
- Basszus Hayley, miért nehezíted meg?! Ülni akarsz?! Amanda éjjel nappal dolgozik csakhogy fizethesse a házatokat, szerinted le tudná tenni az óvadékot?! Ezt akarod?! Tönkreteszed! Ahogy magadat is..
- Menned kéne..- elnéztem válla felett. Felnevetett, de nem örömében. Fájt, hogy kiabált velem, fájt, hogy nem állt ki értem, hiszen én annyiszor megvédtem és elvittem helyette a balhét.
- Csak most az egyszer ne magadra gondolj..- mint ha kést szúrtak volna egyenesen a szívembe, és megforgatták azt, amilyen lassan csak lehet. Több sebből véreztem, a legtöbbet az állítólagos legjobb barátomnak köszönhettem.
- Sajnálom, hogy én csak csalódást tudok neked okozni.
- Hays..- megállt az ajtóban, én azonban elfordítottam a fejemet. Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni, vagy egyáltalán tudni a létezéséről. Egy részem halottnak tekintette Ethan Davist, egy másik pedig könyörögve kúszott, hogy elérje, visszahívjam és kisírjam magam a vállán. A sötét oldalam nyert. A fájdalom megsemmisített odabent, de tudtam, hogy ha most kitálalok csak rosszabb lesz, így maradtam az eredeti sztorimnál. El kellett vinnem a balhét, nem kenhettem másra, hiszen én voltam benne az agy, ő csak a báb, aki azt tette, amit mondtam neki. Szóval tessék.. Jöjjön aminek jönnie kell.

22. fejezet

Everything happens for reason..

Azt mondják az igazság felszabadít, nos az én esetemben inkább csak jobban összezavar. Az élet megy tovább, egy egy rossz dolog után. Hülyeség. Vagy túllépsz rajta, vagy megtanulsz együtt élni vele. Azt hiszem én megtanultam együtt élni vele.. Zaynnel. Nem okolhatom a tette miatt, bármennyire is szerettem volna. Nem az ő hibája miatt történtek a dolgok. De az igazság az, hogy nem tudok nélküle élni, senki más nem ért meg úgy, ahogy ő, talán ezért sem akartam igazán ellökni magamtól, mikor megtudtam az igazat. Hátamat a kanapénak döntöttem, a földön körülöttem régi könyvek és papírok hevertek, amiket néhány napja kaptam postán, kezemben a napló volt. Nyugodtan nézegethettem őket, ugyanis se anya, se Ric nem voltak otthon, elmentek kikapcsolódni, de az igazság az, hogy csak távol akarnak maradni tőlem egy kicsit, túl sok zűrt okoztam nekik az elmúlt hetekben, így nem csoda ha ki akarnak szakadni az őrült világomból. Nem hibáztatom őket, sőt elismerésem nekik, hiszen sokáig bírták. A tv halkan szólt, nem is igazán néztem, csak nem akartam csöndet magam körül, szinte alig hallható volt, mégis kristály tisztán ki tudtam venni a nevet, ami elhangzott a férfi szájából.. Mac Gillies. A képernyőn az ő arca jelent meg.- Zayn!- hangom kétségbeesett volt. Felhangosítottam a készüléket, még sem értettem miről beszélnek. Hallottam a szavakat, mindent, de az agyam képtelen volt felfogni, csupán néhány szó jutott el a tudatomig. Meredtem magam elé, ennyire voltam képes, nem tudtam, és nem is akartam elhinni. A készülék néhány pillanat múlva elsötétedett, a szobára újra csend borult. Zayn átkarolt, majd nyugtatni próbált. Nem kellett sok ahhoz, hogy megértsem miről volt szó. Mac meghalt, valaki leszúrta a saját házában, egy nappal azután, hogy mi jártunk nála. Vagyis..- Miattam halt meg.
- Ne légy hülye, Hayley. Ennek semmi köze hozzád.
- Igen? Akkor miért most szúrták le?
- Csak nyugodj meg, oké?
- Nem.. Ő volt az egyetlen, aki ismerte az apámat.. Az egyetlen, aki rá emlékeztetett.. Nem véletlen volt.. Tudom..
- Akkor sem tehetsz semmit.- szemei csillogtak.- Sajnálom.- elgondolkodtam egy pillanatra. Nem tudtam elfogadni, így csak egy megoldást találtam, ami esetleg, de tényleg csak esetleg be is jöhet..
- Mennem kell..- egy puszit nyomtam szájára.- Este találkozunk.- azzal már ott sem voltam. Nem fordultam, és nem álltam meg a kiabálására, amit nekem intézett a szobából, kisiettem az ajtón és kocsiba szálltam. Bűntudatom volt, és tennem kellett valamit, nem ülhettem otthon, mint ha semmi sem történt volna. Ez nem véletlen volt.. Tudom. Próbáltam hívni Ethant, de természetesen nem vette fel, mostanában ez a szokása, csak még nem jutottam el odáig, hogy elmenjek hozzá és beszéljünk. A rendőrség előtt parkoltam le, majd egyből a megfelelő helyre mentem.
- Hayley? Szia, mit keresel itt?
- Steve.. Szükségem van a segítségedre.- Ethan apjára mindig is számíthattam. Tulajdonképpen miután meghalt a sajátom ő apám helyett is apám volt. Sokat köszönhetek neki.
- Megint bajba kerültél?- szemeit összeszűkítette, majd arcán mosoly jelent meg.
- Most nem.. Igazából reméltem, hogy tudsz válaszolni néhány kérdésre.
- Az attól függ.
- Mac Gillies.. Tudni lehet, hogy mi történt vele.. Hogy ki tette?
- Mióta érdekel egy idegen élete?
- Ez bonyolult..
- Amit veled kapcsolatban megtanultam, hogy ha ezt a szót használod.. Jobb nem rákérdezni.- elnevettem magam. Túl jól ismert, de igaza volt, habár az egész életem bonyolult, néha mégis úgy érzem inkább csak én vagyok az.
- Tudom, hogy nem a ti körzetetek, de reméltem egy kicsit tudnál segíteni.
- Mond, hogy nincs közöd hozzá.
- Tessék? Nem..
- Nem adhatok ki ilyen információt..- karomnál fogva húzott kicsit arrébb a többiektől.- De az igazság az, hogy nem sokat tudunk. Egyenlőre még folyik a vizsgálat.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Nincs még gyanúsított sem.
- Értem.. Köszönöm.. És ne haragudj..
- Hé, látom, hogy fontos ez neked, ha tudok valami konkrétat, szólok.
- Köszönöm.- megöleltem, és már mentem is. Mint már mondtam, rá mindig számíthatok, mégis úgy éreztem valamit eltitkolt előlem, így mikor hazaértem egyből mentem a szobámba. Zayn nem volt sehol, így egyedül, nyugodtan dolgozhattam. Volt egy régi, de annál segítőkészebb barátom, akit gondolkodás nélkül hívtam fel. Évek óta nem beszéltünk, de tartozik nekem, így itt az idő törleszteni. Szó nélkül jött át, de a kérésem felett már nem tudott így tenni, eleinte kiabálni kezdett velem és csak azt hajtogatta, hogy le fognak minket csukni, és mekkora idióta vagyok. Hagytam, had dühöngjön, majd úgy egy óra után végre meggyőztem. Igazából nem volt nagy kérés.. Csak megkértem, hogy törje fel a rendőrséget.. Vagy mégis? Ő a legjobb hacker akit ismerek, szóval mondhatni simán ment neki, de amint végzett vele már ment is. Tisztán és érthetően jelentette ki, hogy soha többet ne keressem, mert annak nem lesz jó vége. Nekem csak a Gillies ügyre volt szükségem, és a lehetséges gyanúsítottakra. Mikor elolvastam azt kívántam bár ne tettem volna.. Három név szerepelt ott, de az első helyen levő személy mindent vitt nálam. Zayn.

21. fejezet

We always knew this day was coming..

Kezem bizonytalanul indult el az ajtó felé, majd erőtlenül hullt vissza testem mellé. Zayn bátorítóan nézett le rám, ami kissé nyugtatóan hatott. Nem tudtam hogy áll a kapcsolatunk, vagy hogy mik vagyunk jelenleg.. Néha úgy éreztem minél jobban szeretném eltaszítani, annál jobban hiányzik és annál jobban vágyom rá. Egy mély lélegzetvétel után végül bekopogtam az ajtón, míg vártunk az idő egy örökkévalóságnak tűnt. Egy középkorú férfi nyitott végül ajtót. Rövid, világosbarna haja volt, arca kissé beesettnek tűnt, zöld szemei fáradtan csillogtak, alattuk sötét karikákkal. Sosem láttam még ezelőtt, így kissé elbizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyunk, vagy sem. Félve néztem fel a kissé mögöttem állóra, aki aprót bólintott. Mielőtt megszólalhattam volna a férfi megelőzött, hangja rideg volt, kissé rekedtes.
- Mit akartok?
- Csak nézzen jól meg.. Tudja ki vagyok..
- Összetévesztesz valakivel, kislány.
- Nem hinném.- ránk akarta csukni az ajtót, de Zayn kilépett mögülem és megakadályozta, hogy faképnél hagyjon minket.
- Nem azért utaztunk el idáig, hogy a szemünkbe hazudjon! Évekig figyelte és most nem ismeri meg?- felnevetett, de csupán szánalomból.
- Rátok hívhatom a zsarukat, ha azt szeretnétek.
- Nagyszerű.. Mindjárt fel is jelenthetjük zaklatásért.- keményen állták egymás tekintetét.
- Zayn.. Menjünk..- karjára tettem kezemet, ezzel is próbáltam rábírni, hogy nem kéne ezt tovább folytatni.- Eric biztos rossz címet adott meg..
- Nem, nem hagyom annyiban.. Ennyivel tartozom neked.
- Hayleynek igaza van.. Mennetek kéne.- szemeim kikerekedtek, nem hittem a fülemnek. A férfi azonnal meg is bánta szavait, arca elsápadt, tudta, hogy már nem szívhatja vissza.
- Honnan tudja a nevemet, ha nem ismer?
- Nézd.. Ez bonyolult.
- Tudom kezelni.. Kérem.. Tudnom kell mindent.- közel álltam a könnyekhez, talán egy kicsit rá is segítettem a hatás érdekében. de ki ne tette volna a helyemben? Végigmért szemeivel, majd apró sóhaj hagyta el ajkát.
- De ő nem jöhet be..- le sem vette rólam tekintetét, bólintással jeleztem beleegyezésemet.
- Nem mehetsz be egyedül.- Zayn karomnál fogva húzott vissza.
- Megleszek.- kérlelő tekintetét mélyen véste enyémbe.- Ha segíteni szeretnél, megvársz.- elengedte karomat és levette rólam tekintetét, ezt egy beleegyezésnek vettem. A férfi kitárta előttem egy ajtót, biztató mosolyt küldtem Zayn felé, majd beléptem a házba. A falak világosra voltak mázolva, az egyszerű bútorok árulkodó jelek voltak arra, hogy egyedül él itt, mégis otthonos volt. Mutatta, hogy üljek le, én pedig eleget tettem kérésének. Körbenéztem a nappaliban hátha találok valami árulkodó jelet, valamit, ami segíthet, de csalódnom kellett. Ahogy jobban szemügyre vettem a helységet feltűnt, hogy egy kép, vagy személyes holmi sem volt, szóval vagy nem itt lakik, vagy tényleg egyedül él.
- Megváltoztál.- hangja kissé megijesztett. Végignézett rajtam, majd mosollyal az arcán ült le velem a szembe.- A szemeid.. Az apádé.
- Mi történt vele?- hangom kissé erőtlen volt.
- Nagyon jól tudod mi történt.- szemeit levette rólam, elmeredt maga előtt, mint akinek emlékek jutottak épp eszébe. Bárcsak nekem is több, élesebb emlékem lenne az apámról, de nincs. Van néhány, de nagyon fiatal voltam, és ő is sokat utazott.. Aztán meghalt. Így nincs annyi emlékem, mint amennyinek egy velem egyidős embernek kéne, hogy legyen.- Okos lány vagy.. Miért maradtál vele?
- Nem tudom.. Ő megért..- arcán apró mosoly jelent meg.
- Tudod Hayley, Tom mindig is azt kérte, hogy ne engedjelek a közelébe.. Ezért is került a nevelőapjához.
- Én úgy tudtam..
- Történtek dolgok, amik miatt el kellett őt engednie, de szerette..- kinézett az ablakon, a lépcsőn ülő fiúra.- Túlságosan is.- apró sóhaj hagyta el a száját.- Sajnálom, hogy nem tudtalak távol tartani tőle.
- Nem tehet róla.- elgondolkodtam egy pillanatra.- Miért küldte az üzeneteket.. A leveleket?
- Tom tudta, hogy valami történni fog, én nem voltam Londonban, tárgyaláson vettem részt Amerikában. Kértem, hogy jöjjön utánam, de maradt. Mindenképpen tudatni akarta veled az igazságot, így amikor elég idős lettél elkezdtem nyomokat hagyni. Nem állíthattam be hozzátok, hogy elmondjak mindent. Eleinte nem tudtam mennyire hiszel majd a leveleknek, de azt tudtam, hogy az apád iránt érzett szereteted segít majd.
- De Zayn.. Csak egy gyerek volt, akit befolyásoltak.
- Tudom, ezért is nem jelentettem még fel.. És túl sok dolog kerülne nyilvánosságra az üggyel kapcsolatban, aminek nem szabadna.- percekig csend ült a szobára, hagyta, hogy feldolgozzam a hallottakat. Úgy éreztem magam, mint aki álmodik, nem hittem volna, hogy valaha is megtudom mi történt valójában és ki segített nekem ebben. Féltem, hogy az álom bármelyik pillanatban befejeződhet, így nem pazaroltam az időt.- És mi van az anyámmal? Ő tud valamit? Furcsán viselkedik.
- Nem tudom Tom mit mesélt neki, sajnálom de erről őt kell kérdezned.
- Lehetne még egy kérdésem?- nem akartam tolakodónak tűnni, de mindent tudni szerettem volna.- Miért mondták, hogy szívrohamban halt meg?
- Ez mai napig egy rejtély..- megrántotta vállát. Szemei szomorúan csillogtak, látszott rajta, hogy túl sok volt ez neki. Magamnak is, de csak akkor vettem észre, mikor arcomon egy könnycsepp gördült végig.
- Köszönöm.. Mindent nagyon köszönök..- nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis nem tudtam hogy hívják..
- Mac.- felkeltem, ezzel jelezve, hogy nem zaklatom tovább.- A történtek ellenére maradj vele, de csak akkor ha tényleg szereted.. Ahogy rád néz..- arcán mosoly jelent meg, ahogy az enyémen is.- Vigyázz magadra Hayley.- végigsimított arcomon, szemeit könnyek lepték el.
- Még egyszer köszönök mindent.- azzal már ki is léptem az ajtón, Zayn azonnal felkelt a lépcsőről. Intettem a férfinak mikor a kocsihoz értünk. Nem vettem le tekintetemet a házról, egészen addig, míg el nem hajtottunk onnan. Furcsa érzések kavarogtak bennem, a mellettem ülő fiúra néztem, aki le sem vette tekintetét az útról. Megnyugodtam, hiszen minden.. Majdnem minden a helyére került, kivéve egy dolgot.. A legnehezebb döntés előtt álltam.. Hogy mi legyen a mellettem ülővel.